PL – Például Lengyelország

Isten a világot 6 nap alatt teremtette, de nekünk e hat nap elmeséléséhez amit Lengyelországban töltöttünk, hat nap kevés lenne…lássuk hát a teljesség igénye nélkül, faliújság méretéhez és a felgyorsult világ befogadóképességéhez igazodva, ami belefér…

Ajánlott és kötelező irodalom: minimum az adott nap mellé olvasni a túratervben részletesen leírt épített és természeti kincsek érdekes történetét, mivel ezt újra átvesézni a sok esemény és a korlátozott terjedelem miatt most nem tudjuk. És ellenőrzésképpen a fotók.

És egyben felhívom az olvasó figyelmét, hogy úti naplónk inkább tekinthető csapatépítő projektnek, mint kultúrával átitatott komoly műnek. Egyszóval ajánlott a fárasztó humor kedvelőknek és az erős idegzetűeknek!!!

Első napon:

Buszfoglalás hajnal 4-kor teljesen zökkenőmentesen, betuszkolva max.100 liter csomagunkat, plusz magunkat. Miskolcig „behajózott” mindenki a kijelölt helyére és a hosszú utazás nagyon gyorsan elröppent, rég láttuk már egymást, volt mit megbeszélni, kivel mi történt…

Elgémberedett tagjainkat jól megmozgattuk Szlovákiai várbevételünkkel…. Szlovákia északi részének egyik legnagyobb turisztikai látványosságát, Árva várát hódítottuk meg. (Régen volt már magyar kézen, de mi most megvetettük itt is a lábunkat.)

A vár Árvaváralján (Oravský Podzámok), az Árva (Orava) folyó felett 112 méterre magasodó sziklaszirtre "sasfészekként" épült. A középkorban fontos szerepet játszott Magyarország északi határa és a Lengyelország felé vezető kereskedelmi út védelmében. Mikszáth Kálmán szóhagyományokra alapozva állítja, hogy a templomos lovagok építették.

A várat a várszikla alakját követő épületegyüttes alkotja, alsó, középső és felső vár a palotákkal, erődítményekkel és tornyokkal együtt. Termeiben több tárlattal az Árvai múzeum székel. A felső várban régészeti kiállítást,a középső vár alsó emeletein természettudományi kiállítást, és a középső vár felső emeletén néprajzi kiállítást néztünk meg.( Itt fényképpel igazoltan egy régi kézi malommal „egy malomban őröltünk”!) A történelmi kiállítást a vár középkori és reneszánsz épületeinek komplexuma és eredeti berendezése alkotja. Tehát rengeteg lépcsőn kanyarogtunk, emeleteket hódítottunk meg, de aki a lépcső labirintusban követni tudta gondolatilag, hogy éppen melyik szinten is vagyunk és azt felsorolni tudja, azonnal jelentkezzen a túravezetőnél…és mivel tudjuk ki lesz a nyertes, elnyerheti a buszon a hátsó sor ülést egyik elkövetkező utunkon…

Gyorsan Lengyelországba értünk, és egy egészen új világ tárult elénk. Nem is számítottunk ennyi csodára. A házak, kertek gyönyörűek. El is indítottuk a „legszebb ház” fotóverseny projektet. Eszméletlen mennyiségű fotó készült a házakról….és a hozzá tartozó tehénkékről.

4. megállóként megérkeztünk szálláshelyünkre, Nowi Sacz-ba. Tízből tíz pontra értékeltük! Pazar volt, minden kényelmet kielégítő. ( Túravezetőnk családostól a cselédszállást nyerte el, hosszas versengésben más családokkal.)

Este brigádgyűlést tartottunk, jelenléti ívvel bizonyítva….kultúrprogram a padoknál énekléssel és egyre csökkenő létszámmal, „dúzse” állapotban. (Már egyre több szót tanultunk meg lengyelül. Dúzse=nagy)

Másodnapon:

8-kor indulás Zakopanéba. Lassan haladtunk, bedugult a forgalom. Zakopanétól 10 km-re kiraktuk (már Szlovákia) a 28 nagytúrázót. Délre sikerült odaérnünk.

…és olvassuk most a miskolci(kisszállási) nagytúrázó memoárját e jeles napról:

„Lengyelországi kirándulásunk másnapján izgatottan készültünk a beharangozott NAGY túrára. Túravezetőnk (Mészáros Öcsi) megkérte a csoport tagjait, hogy csak a nagyon fanatikus, és elszánt túrázók vállalkozzanak az út megtételére, mert a túra nehéz lesz.(én nem hátrálhattam meg, hiszen lassan 10 éve járok a csapattal, és elvégre túracsapat vagyunk!!!)

Az eredeti terv az volt, hogy busszal elmegyünk Zakopanéba, ott felvonóval felmegyünk a hegy egyik oldalán, majd a másik oldalon „lesétálunk”. Sajnos ettől a tervtől elálltunk, amikor Zakopane előtt óriási közlekedési dugóba kerültünk. Ekkor jött az ötlet, hogy menjünk el busszal a hegy másik oldalára, és visszafelé tegyük meg a túraútvonalat.(itt egy kicsit elbizonytalanodtam, mert –szerintem!- nem mindegy, hogy a hegyre felfelé, vagy lefelé megyünk! De Öcsi szerint ez nem jelenthetett problémát…)

Pontosan déli 12 órakor indult neki a „nagy „útnak lelkes kis csapatunk (28 fő). Először könnyű sétának ígérkezett, és az is bizakodással töltött el minket, hogy rengeteg ember tartott velünk egy irányba. Kb. kétórányi gyaloglás után letértünk az aszfaltozott útról ,  és a már régen várt igazi túrázós ösvényre tértünk. Itt már jobban oda kellett figyelni a lépéseinkre, hiszen hatalmas köveken kellett keresztül mennünk, és a szintemelkedés is érezhető volt. Az út mellett kisebb hegyi patak folyt. Négy óra magasságában megérkeztünk egyik célállomásunkhoz, egy hatalmas vízeséshez,(nagyságát, és szépségét csak az ott készült fotók tudják érzékeltetni.) Még mindig rengeteg ember volt körülöttünk, és amerre elláttunk, a hegyoldalak tele voltak túratársakkal. Itt-ott már megvillant egy-két hófolt is, de az időjárásra igazán nem lehetett panaszunk (teljesen feleslegesen cipeltük a meleg ruhát! -de ezt nem lehetett előre megjósolni).

A vízesés egy gyönyörű tengerszemből táplálkozott, amit másik két kisebb tó követett. A tó vizéből frissítőt vettünk magunkhoz (habár a hasmenés lehetőségét nem vetettük el). Itt találkoztunk két magyar fiatallal, aki figyelmeztettek bennünket, hogy a csúcs csak egy irányban járható, de természetesen minket ez nem tántorított el eredeti célunktól!

Innen még két órát gyalogoltunk a csúcsig, ahol szintén azt tanácsolták nekünk, hogy forduljunk vissza. Miután körbe néztünk, megcsodáltuk a Magas-Tátra csipkézett csúcsait (azt hiszem, a világ tetején érezhettük magunkat!), a józanész azt diktálta, hogy a már ismert úton menjünk le a hegyről.(jelzem, ekkor már hat órát (!) mutattak az órák!). Ekkor már kis csapatunkon kívül már csak pár elszánt turista lézengett a hegyen (de ők ott is éjszakáztak!!!)

A lefelé tartó utat már rövidebb idő alatt tettük meg(négy óra alatt).Ép a vízesésnél jártunk, mikor a lemenő nap fantasztikus rózsaszínre festette a tájat. Tényleg leírhatatlan volt!

Nyolc óra után hirtelen sötétedett ránk, és a csapat jó felkészültségét mutatta, hogy csak 1, (azaz egy!) elemlámpát hoztunk magunkkal. Este 10 órára értünk a buszhoz megfáradva, és az izomláz biztos tudatában. De büszkék lehetünk magunkra, mert a közel 1000 méteres szintkülönbségű túra nem mondható általánosnak és mindennapinak!

Én a magam részéről fantasztikusan éreztem magam,(saját csúcsot döntöttem-2153m!), és már holnap elindulnék, hogy még egyszer feljussak a „csúcsra” -de most a másik oldalról…”

(sajtkukac Miskolcról)

A nem nagy túrázók kistúrázni, illetve lanovkázni indultak… Azaz csak indultunk volna, de sajtárusok akciós sajtárakkal körülvették járművünket. Természetesen vettünk is…hogyne, hisz helyi jellegzetesség. (És mire visszaértünk este, levet engedett és hazaútig bűzölgött a szobákban. Viszont finom volt, mégha részben juhtejből készült is!)

Itt tudhattuk meg azt is (söfőrünktől), hogy mit jelent a mellettünk álló lakókocsin az ”I” betű. Mi azt hittük, Itália nemzetközi autójele, de a söfőr szerint azt jelenti, „Itt vagyunk!”….a magyar H betű: Hová megyünk?....a lengyel PL: Például Lengyelország…és a Holland(NL) autójel pedig: Nem Lengyel!.....Ezen (is) jót derültünk, érdemes volt aznap felkelnünk, sokat okosodtunk! Arról nem is beszélve, hogy a parkoló a Disznóól nevezetű kocsmánál volt.

Zakopáne buszkikötőjéből indultunk a felvonó felé. Nem volt egyszerű. Kis mikrobuszokkal kellett eljutni a felvonó aljáig a városközpontból. Kommunikációs nehézségekből adódóan nem akartuk megérteni, hogy kb.30-an préselődjünk be a 15 személyes kisbuszba. Konzervesedési, tömörítési projektet megkezdtük, betömörítettük (zippeltük) magunkat, összeizzadtunk, idegen férfiak ölében ültünk és az útból semmit sem láttunk, csak a járdán gyaloglók lába szárát. Még rózsásabb volt a helyzet, amikor a Kuznicai megállónál kicsomagoltuk magunkat a buszból és megláttuk az átlag 6 ember széles és kb.200 m-es sort a felvonó pénztáránál,! Sokkot kaptunk…

Itt ismét idéznék a nap további alakulásáról, most egy dunaújvárosi(szanki) lelkes csapattag útinaplójából:

„ A terv az volt, hogy lanovkával fel, túrázva le a zöld jel mentén. Fél csoport kitartóan beállt a sorba, mi elindultunk gyalog fel. Iszonyat meleg volt!

Dús vizű patak mellett indultunk fel fenyőerdőben. Pár km múlva az emelkedővel párhuzamosan, ill. fordítottan arányosan fáradtunk, egyre jobban izzadtunk, pedig a levegő elméletileg felfelé hűlt! Lelkesítő patak is elfogyott! Végül megszabadultam vastag farmernadrágomtól – a szembejövő más nyelvet beszélő, de magyar férfitársaival megegyező érdeklődési körű férfi nem kis örömére.

Könnyebben haladva ezután gyönyörű panoráma mellett feljutottunk a lanovka átszállóhelyéig, innen szerettünk volna a felvonóval továbbmenni a csúcsig, de kiderült, ott nem lehet beszállni. A csapat ismét osztódott, most 3 felé: 1. hősiesen felbaktat még 6-700 m szintemelkedőt a lanovka végállomásáig, 2. Visszagyalogol, bepróbálkozik a lanovkánál, 3. Lassan visszasétál.

Fotózkodás, kicsi pihenés, gyönyörködés után a 2. csapattal tartottunk. Leérve megdöbbenve tapasztaltuk, hogy a sor nem fogyott!!! Szerencsére lenn maradt kitartó társaink épp a kassza előtt álltak. Vállalva a lincshangulatot lengyel testvéreinktől, csatlakoztunk hozzájuk. (Halkan jegyzem meg, hogy nálunk ezért már megettek volna minket uzsonnára…de ők valahogy úgy néz ki, stresszmentesen élnek. Irigyeltük őket mosolygós nyugodtságukért, türelmükért.)

Hurrrrrá!!! Lanovkázunk!!! Az élmény feledhetetlen volt! Felérve a látvány lenyűgöző, csak pár fokkal volt hidegebb, hétágra sütött a nap. Talán az ott készült fotók kicsit érzékeltetni tudnák a látottakat, de a valóság leírhatatlan volt.

Vissza szintén lanovkával. ( Később a buszon élménybeszámolóból elcsípett karcolat: „Negyven lanovka volt egy zlotyizás!!!” )

Kisbuszba most pont beférünk, kicsit aggódunk, hogy a „centra górada” a sofőrünknél mit jelent, mivel odafelé semmit nem láttunk, a táj sem ismerős. De jó helyre érkezünk, odatalálunk a buszhoz is, némi bazársori nézelődés után.

Nagy túrázók sehol…Kiderül: a késői túrakezdés miatt a csúcs előtt kénytelenek voltak visszafordulni, rájuk esteledett, kb. 10 órára értek a kiindulópont feletti parkolóba. Szegények, együtt éreztünk velük…Igen hosszú nap állt mindannyiunk mögött.

Veszélybe került a vacsoránk! Szeretett lengyel barátaink azonban megvártak, fél 1-re értünk a szálláshelyre, finom vacsora várt minket!!!”

Harmadnapon:

Indulás 10-kor, nagy várakozással a tutajozásra, és a „csisztojni polski hlopakokra”!( Fonetikusan, ahogy a buszon hátulról hallottuk, magyarul: jóképű lengyel férfiak.)

Túravezetőnk aranymondása mára:

„Ma nem fordítjuk meg a túrát, mert a Dunajec sem folyik visszafelé!”

Buszozás Katy-ig, közben sok érdekes dolgot láttunk tudtunk meg…Példul „Lonsko” (hallás után szabadon) településen élt egy pap, aki gyónáskor a férfiaknak azt adta penitenciának, hogy ültessenek egy szilvafát a bűneik megbocsájtatásáért. Ezért sok itt a szilvafa és ebből készítik a finom és bivalyerős szilvapálinkájukat, a sligovicát.

Útépítés miatt ha meg kellett állnunk, az minimum negyed óra. Lassan haladunk ismét. Sok az építkezés és a gyönyörű ház, csodálatosan szép, gondozott előkertekkel. A házak általában négy szintesek, ebből kettő a tetőtérben van. Nyeregtetősek, de minden szinten az ablakok között két sor cserép van, ami különlegessé teszi, feldíszíti a házakat. Falfülkék a házakon, benne Szűz Mária. Nagyon látványos és nagy ebben az országban a máriakultusz.

Jól élnek, dolgosak, a kisebbséget itt a németek, ruszinok ukránok alkotják. A házak oda épülnek, ahol a földjük van az embereknek. És a földdarabkájukon belül is bárhová építhetik a törvény szerint. Emiatt nincsenek utcák a falvakban, érdekesen nézett ki este a kivilágított falu. Mint a szentjánosbogárkák fényei. A falvak körzetekre vannak osztva, van egy központjuk hivatallal, közintézményekkel egyébként teljesen szétszórtan épültek a házak. Két falu közötti határon van a településjelző, egyébként nagyon sok helyen szinte össze vannak nőve a települések. A kéményekből füst árad júliusban!!! Ugyanis fával fűtik fel a melegvizet, mivel igen bonyolult eljuttatni a gázvezetéket a szétszóródott házakhoz. Felmerült bennünk a szennyvíz és szemét kérdése is, de a legnagyobb derültséget mégis a postás napi feladatainak elképzelése adták.

Kb. 12-re értünk Katyba. 11 fős csoportokba szerveződve elfoglaltuk tutajainkat és a Dunajec hullámaira kormányozott minket nagy, hosszú bottal a helyi népviseletbe öltözött „csisztojni hlopak”. 3 óra alatt csorogtunk le a folyón hol csendes, hol fodrozódó hullámokon, gyorsfolyású zúgókon, kőgátak mentén haladva és a Pieniny-hegység varázslatos sziklaormait megcsodálva.

Tulajdonképpen nem is tutajok ezek a vízi járművek, inkább öt keskeny ladikból kötéllel összefogott, fenyőgallyal díszített „pöttömnyi pontonok”, melyek mindegyikén kb. 12 utas utazhat. A folyó fölé magasodik lengyel oldalon a Trzy Korony (Három korona) 982 méter magas mészkő sziklafala, mely a Pieniny-hegység többségével együtt a jura időszakban keletkezett.

Ezt a mészkövet törte át az egyébként 247 kilométer hosszú és a Magas-Tátra északi lejtőin eredő sebes sodrású Dunajec, sok sellővel, zúgóval és zátonnyal. Az egyre vadregényesebb, hol szűkülő, hol kissé kiszélesedő sziklás kanyonban nekilendülve, majd lelassulva halad tutajunk. Ott pedig, ahol a szoros csak 12 méter széles, a tutajos megmutatja: itt ugrott át az egyik partról a másikra a pandúrok által üldözött híres tátrai betyár, Jánosik. De mesélnek a tutajosok – sajnos csak szlovákul – a hét szerzetes (Sedem Mnichov) és a szerelem forrásának legendájáról is. Állítólag csak akkor ébrednek fel a barátok, ha olyan pár megy el mellettük, akik még nem csalták meg egymást. Nem értem, miért alszanak még mindig?

Negyednapon:

Krakkó!!! A várvavárt! Kíváncsiságunk határtalan! Már aki még nem látta. Mélykútról elszármazott kísérőnk volt, sok érdekes történetet mesélt, kiemelve egy-két érdekesebb épületet. A Rynek Główny vagy a Főpiactér Európa egyik legnagyobb és legszebb középkori tere. Mérete 200*200 méter, és körül történelmi jelentőségő házak, paloták, templomok szegélyezik. Rohanva szálltuk meg a várost, a Rynek hatalmas, körös-körül gyönyörű épületekkel. (2005 decemberében a krakkói Rynek Główny nyerte el a „Világ legnagyszerűbb tere”-díjat)

Ezt valóban látni kellett…és ha több idő lett volna, kicsit jobban megismerkedni vele…

A város legrégebbi része, egy erődítmény, a Wawel-magaslaton épült ki, amelyet egykor a Visztulát övező mocsarak vettek körül. A Wawel egy mészkő-kiemelkedés a Visztula bal partján, 228 méterrel a tengerszint felett. A királyi palota, bástyák és katedrális foglal helyet a hegy tetején. A lengyel királyok és több híres lengyel temetkezési helye is a hegyen fekvő katedrálisban található.

Annyi mindent láttunk, hogy végül már teljesen kivoltunk, mindenünk fájt, egy 20 km-es túra sem lett volna ilyen fárasztó, de mindent látni szerettünk volna, amit csak lehet.

Délután a Wielicka-i sóbányában voltunk. Lefelé keringtük, ki tudja meddig fa lépcsőkön, utána teremről teremre haladva ismét rengeteg érdekességet hallottunk, láttunk. Szerencsére, mint már az országba lépés óta mindig, lengyel anyanyelvű kísérőnk türelmesen, kitartóan fordított, mesélt és okított minket, már hangja is alig volt.

Este 8-10-en a szomszédos élményuszodában lubickoltak, csúszdáztak és élményfürödtek. A többiek pihentek, készülődtek a dalversenyre, nótafaversenyre. Ami hosszan éjszakába nyúlóan csapatépítő volt, ez bátran elmondható, legyen az mozgalmi, nép vagy vallási ének, mi eldaloltuk, mihelyt valakinek eszébe jutott a szöveg. A többiek azonnal hozzádúdolták a dallamot. Ez ám a csapat! És végül mindenki csendben, egy pisszenés nélkül aludni osont.

Ötödnapon:

Ma ismét több felé tagozódtunk, volt egy túrázó kemény mag, akik a környéken kirándultak egyet, mi többiek pedig először Stary Sacz-ba utaztunk vallásos szellemiségünk megerősítésére. Maga a város is megérdemel egy pillantást, mert múzeumváros (8600 lakos).

Először a városka határában álló szabadtéri oltárhoz zarándoklatot indítottunk. Áthaladtunk a kolostor mellett álló székelykapun, amit a pápalátogatásra állítatott a Magyarok Világszövetsége Erdélyi Társasága - kizárólag magánadományokra alapozva - Ószandec városának, és amely a klarissza kolostor bejáratánál levő tér legfőbb dísze. II. János Pál pápa maga is áthaladt alatta és a szentmisén mondott beszédében külön is méltatta. A pápa név szerint köszönetet mondott Patrubány Miklósnak, a VET elnökének, a Szent Kingának és a lengyel-magyar barátságnak méltó emléket állító monumentális és teljesen egyedi székelykapuért. És magyar nyelvű szöveg áll rajta!!!

A szabadtéri pápai oltár, ahol 1999. június 19-én II. János Pál pápa szentté avatta Kingát egyike azon keveseknek, amelyet nem bontottak le a zarándoklat befejeztével.

Az oltár mögött megtekintettük II János Pál-ról szóló múzeumot. Fantasztikus és emberközeli volt látni, lefotózni, mindenki kedvenc pápájának túrabakancsát!!! De megnézhettük sífelszerelését, híresség sportolók által aláírt focilabdáját, Nike és Adidas cipőjét is vitrinben kiállítva. Nagyon érdekes és megható volt!

Ezután vissza a kolostorhoz:

A kolostort, ahol Szent Kinga élt, 1273-ban alapították. Gyönyörűen megmaradt középkori felépítése a városnak. A főtéren, s környékén sok fából készült műemlék épület található. Múzeuma, temploma is megtekintetésre érdemes, de a legjelentősebb műemléke a városnak a klarisszakolostor és templom. A kis templomnak egy főoltára és két mellékoltára van, az egyik mellék oltár terítőjén megláttuk a magyar címert! A szentélyben megmaradt Kinga szarkofágja is, amelyben a szent földi maradványai teljesen a boldoggá avatásáig nyugodtak.

Mivel fontos nekünk a lengyel-magyar barátság, nem állhatom meg, hogy ne álljon most itt Szent Kinga története, úgy érzem, ha már ott jártunk, ezt mindannyiunknak tudni kell. Akit mégis untat a téma, ugorjon a következő napra!

Árpádházi Boldog Kinga

Kinga is láncszeme annak a több évszázadra terjedő kapcsolatnak, amely a Krisztus hitére tért lengyel és magyar nép között szövődött. Pedig élete folyása eleinte egyáltalán nem irányult Lengyelország felé. IV. Béla magyar király és Laszkarisz Mária bizánci császári hercegnő elsőszülött gyermekeként látta meg a napvilágot. Testvére volt Árpádházi Szent Margitnak. Szülei és atyai nagynénje hatására maga is mélyen vallásos volt gyermekkorától fogva. Megérinthette fogékony lelkét a 13. század nagy egyházi mozgalma, a kolduló rendek alakulása is. IV. Béla udvarában mind a domonkosok, mind a ferencesek szívesen látott lelkivezetők és tanácsadók voltak. Így juthatott Kinga egész fiatalon arra az elhatározásra, hogy szüzességi fogadalommal életét teljesen Istennek szenteli. Nem is sejtette, hogy életéről mások már tárgyaltak -- nélküle. A lengyel származású Szalóme vetette föl a Boleszláv krakkói és szandomiri herceggel való házasság gondolatát az öt éves Kinga szüleinek. Ők azonban akkor még hallani sem akartak róla: előkelőbb, nagyobb tekintélyű férfit szántak leányuknak. Midőn azonban a tatár hordák vészfelhői tornyosultak az ország egére, többé nem a dinasztikus tervek, hanem a gyorsan és közvetlenül kapható katonai segítség lett a döntő szempont. Így azután 1239-ben igent mondtak a szomszédos lengyel fejedelem leánykérő küldöttségének, és leányuk pár napos vívódás után beleegyezett akaratukba. Bízott benne, hogy ha Isten sugallta neki szüzessége fogadalmát, lehetővé teszi majd annak teljesítését az új életformában is. Krakkóba vezető útja az akkori Észak-Magyarországon és Szandecen (Stary Sacz) keresztül valóságos diadalmenet volt, mert életszentségének és szépségének híre ezrek kíváncsiságát ébresztette föl. Az országra szóló esküvő és lakodalom után nem egykönnyen sikerült királyi férjét rávennie, hogy tartsa tiszteletben szüzességi fogadalmát, sőt, maga is tegyen ilyen fogadalmat. A tatárok a muhi csata évében Lengyelországon is végigszántottak. A királyi pár előbb a szepességi Podolinba menekült, majd a Dunajec bal partján épült Csorsztin sziklavárában húzta meg magát. Kinga a tatárok elvonulása után hazalátogatott Magyarországra, s az apjától kapott bányászok segítségével 1251-ben megnyittatta a híres bochniai sóbányákat (Wieliczka). Férje hosszabb betegeskedés után, 1279-ben meghalt. Temetésén Kinga már a ferences apácák (klarisszák) ruhájában vett részt, így is jelezve élete özvegyi szakaszának irányát és tartalmát. Jolán húga társaságában -- aki fél évvel előbb szintén megözvegyült -- abba az ószandeci klarissza zárdába lépett, amelyet annak idején a férjével együtt építtetett és látott el javadalmakkal. Jótékonykodással és önmegtagadó imaéletben teltek napjai. A nővérek 1284-ben főnöknőjükké választották. 1287-ben egy tatár betörés elől ismét Csorsztin sziklavárába menekült, nővértársaivai együtt. Az ostromlókat Baksa Simonfia György vitéz és maroknyi magyar csapata futamította meg egy éjjeli rajtaütés alkalmával. A szandeci kolostort a tatárok földúlták, és Kingának 63 évesen az újjáépítés munkáját kellett irányítania...

E sok viszontagság bizonyára szintén hozzájárult életereje felőrlődéséhez. 1291 őszén betegeskedni kezdett, és 10 hónapi betegség után 1292 július 24-én befejezte áldásos földi pályáját. Még holtában is ellenséges betörés zavarta a kolostor életét: cseh csapatok garázdálkodtak a környéken. 1690-ben VIII. Sándor pápa avatta Kingát boldoggá. Öt évvel utóbb pedig XII. Ince Lengyelország egyik védőszentjévé tette.

Híres története, amit már a sóbányában is hallottunk a minap:

Amikor a tatárjárás után hazalátogatott, édesapja kíséretében eljutott a máramarosi sóbányákba is. A kíváncsiság levitte őket az egyik aknaszlatinai tárnába is, amelyet később róla neveztek el Kunigunda-tárnának. Kinga gyönyörködve nézte a csillogó, hófehér sótömböket. De mindjárt eszébe jutottak lengyel alattvalói, akik csak sós forrásokból párologtatott, ún. főtt sóval kénytelenek beérni. Felhasználva az alkalmat így szólt atyjához: ,,Atyám, add nekem ezt a sóaknát, és engedd meg, hogy innen egyenesen Lengyelországba vihessék a sótömböket.'' A király tüstént teljesítette leánya kérését. Kinga pedig lehúzta ujjáról a jegygyűrűjét, és az akna birtokbavételének jeléül a mély aknába dobta. Amikor később megnyitották a wieliczkai sóbányát, az első kitermelt sótömbben megtalálták a királyné gyűrűjét.

A Nowi Sacz-i város központjáról szintén csak a „legszebb városok” kategória jut eszembe. A nagy hőség miatt szökőkútjában hűtöttük magunkat, mezítláb élveztük a hűsítő víz áldásos hatását. Majd élvezetes perceket töltöttünk el egy vendéglátó ipari egység teraszán, megkóstolva a helyi jellegzetességű ételt az ruszkije pirogot.

Hatodnapon:

Kassa fő nevezetességét, a gótikus építészet egyik legszebb remekműveként számon tartott Árpád-házi Szent Erzsébet katedrálist tekintettük meg, ahol a Rákóczi-kriptában fejet hajtottunk a „Nagyságos Fejedelem” emléke előtt.

II. Rákóczi Ferenc és bujdosótársainak 1906. október 29-én hazahozott hamvait a dóm altemplomában helyezték el. Az altemplom lejárata a templom északi oldalán található, szűk lépcső vezet le. A lépcsővel szemben három szarkofág: a középső II. Rákóczi Ferenc, Zrínyi Ilona és Rákóczi József bronzkoporsóját rejti, a baloldaliban Sibrik Miklós udvarmester, a jobboldaliban gróf Esterházy Antal nyugszik. A lépcső lejáratától jobbra, Esterházy szarkofágja mellett gróf Bercsényi Miklós és második felesége, Csáky Krisztina nyugszanak.

Egyébként a katedrális hatalmas, rengeteg a fő- és mellékoltárok története nagyon érdekes, mindegyik valami miatt különleges. Az egyik mellékoltárt például teljesen fémből készítették, beleolvasztva fegyvereket is. A másik oszlopnál egy kőtömbből aprólékos munkával kifaragott szószék. És magyarul beszélt hozzánk a katedrális gondnoka!!!

Ezután végigszaladtunk a gyönyörű főutcán…tényleg csak egyre többször lehet mondani, hogy gyönyörű és csodálatos. Az utolsó napokban meglátogatott városok szépségéről beszélgetve nem tudtuk eldönteni, melyik a nyertes, Krakkó, Nowy Sacz, vagy Kassa. Varázslatosak mind szépségükben, épületeikben, a terek a rengeteg virággal, történelmi érdekességekkel múltidéző hangulatukban.

Ezután buszra fel, és gyorsan haza! Érdekes filmeket néztünk az út során, nem is emlékszem megálltunk- e egyáltalán, talán egyszer egy kis pihenőre, de gyorsan hazaértünk.

Felhívom a kedves olvasó figyelmét, hogy ha olyan eseményt, történetet kifelejtettünk volna, ami említést érdemelne, azt egy bekezdés erejéig csapatvezetőnknél kérem leadni. És záradék formájában hozzácsatoljuk memoárjainkhoz.

Köszönet a rengeteg fotósnak, mindenki nyert a pályázaton, főképpen az, aki a mások fotóit is letöltötte és újraélvezte a kirándulás minden pillanatát! Szintén köszönet illeti a miskolci és a dúnaújvárosi írnok fáradozását, hogy megörökítsük mindezt a csodát a magunk élvezetére és a hálás vagy hálátlan utókornak…

2009. augusztus                                                                             Krónikás Bakancsos

Tavasz a Balaton-felvidéken

Afféle se ilyen, se olyan idő fogadott miket, mikor megérkeztünk Balaton-felvidéki túránk kiinduló pontjához, Királyszentistvánhoz. Szemerkélő esőben és erősen lengedező szélben vágtunk át a Mogyoró – hegyen, miközben a természet gazdag értékeit figyelhettük meg. A táj képét a Balaton- felvidék keleti felének jellegzetes szürkés – fehér színű, nehezen aprózódó kőzete, a dolomit határozza meg. A felszín rengeteg érdekes formával örvendeztetett meg minket, bakancsosokat, amelyhez jellegzetesen kapcsolódik a különleges növényzet is. A szikár, sziklás gyepek, az alacsonyra nőtt molyhos-tölgyes erdők között a tavasz gyönyörű hírnökei húzódtak meg. Amerre a szem ellátott tavaszi héricstől, homoki és apró nősziromtól, tavaszi kankalintól és más általam nem ismert virágoktól sárgállott a Mogyorós-hegy dolomit lejtője.

A Mogyorós – hegy a Balaton - felvidék egyik legféltettebb természeti területét őrzi, így méltán kerül a Balaton – felvidéki Nemzeti Park védelme alá.

Utunkat kis pihenőt követően a Bendola-patak völgyében folytattuk, ahol a kék jelzések bújócskát játszottak, így kellőképpen megnehezítették a csapat tájékozódását. Ezen nehézségeket a bakancsosok leleményes férfi tagjai jó szimatukkal, s na persze a megfelelő térbeli tájékozódással – amellyel mi nők nem dicsekedhetünk-, megfelelően orvosoltak.

Változatos tájakon továbbhaladva jutottunk el Vörösberénybe, amely ma Balatonalmádi város három településének egyike. A falu neve az itt és a környéken található vörös homokkőre utal, amely vörösre színezi a szőlőskertek talaját, s ezáltal egyedülálló élményt nyújt a sárga homokhoz, illetve fekete földhöz szokott odalátogatónak.

A község egyik jeles épülete a falu közepén álló, kőkerítéssel körülvett református templom, amely ma az egyetlen épen maradt a Balaton környékének sok régi megerősített temploma közül. A templom külseje durva vakolatú. A fehér templomtest fölött sötéten emelkedik ki a zsindelyfedésű tető. A templom jól érzékelteti az építés idejének cirádátlan, puritán anyagszerűségét, belsejében azonban megtartották a restaurálás előtti barokk hangulatot. A templomot övező lőréses falak, a kapu az erődtemplomok egykori képét, egyszerű szépségét őrzik.

A Malom-völgyön keresztül hagytuk el a községet. A szép völgy egykor forrásokkal volt tele, de ezeket mára már gyűjtőbe foglalták. Nevét a völgyben fakadó, valaha bőséges vízhozamú Ferenc-forrás által táplált Séd patakon lévő malomról kapta. A kellemes klímájú, hűvös völgyben meghúzódó pihenő – és tűzrakóhely megfelelő lehetőséget biztosított fáradt végtagjaink megpihentetésére, valamint a tarisznyákban megbúvó szalonnák megsütésére. A tűz szívet melengető látványát, pattogó, megnyugtató hangját csak rövid ideig élvezhettük, hisz már várt ránk egy misztikus hely.

A Kő-hegy oldalán emelkedő Ember-szikláról csodálatos kilátás tárult elénk, amelynek szépségét a zord idő sem csorbíthatta. A sziklák védettségében tavaszi virágok több faja húzódott meg, közéjük vegyült finom bolyhosságával a kékes lila virágú leánykökörcsin.  A szikla megmászását követően könnyű sétával értük el Balatonalmádi határát. A hegység lábainál lévő dombokra szőlők kúsztak, köztük hangulatos présházak húzódtak meg.

Utunk és erőnk végén még felmásztuk az Óvári kilátóhoz, ahonnan áttekinthettük Balatonalmádit, a környező hegyeket, a Balaton nagy területét, s élvezhettük a pannon levegőt árasztó tájképet.

(Egy sajtkukac)

Mecsek-túra

(2007.04.14)

Az erdő füstje

Mottó: Az égő erdő füstje csak annak a szemét csípi, aki közel van hozzá.

Írom le ezeket, a sorokat úgy, mint akinek kardhoz szokott a keze és írónádat vesz kezébe, pedig a természet a lételeme.

Már világosodott az ég eresze, hogy meginduljunk ismét a Mecsekbe. Keresztény erény a türelmesség – mondják -, és így vártuk majd 50-en e nagyon csodás időt, ami igen kedvünkre volt.

Szerencse, hogy a szelek sáfárja szűkölködött a tömlő nyílásával és nem zavart meg egész napos bíborba mártott utunkat.
Általunk ritkán járt jelzéseken, tájakon a téli esték viselet mély lenyomatot hagyott az út szélén nyomás. Sűrű pihenéssel kompenzáltuk a szélnek eresztett többletet.

Pécs erdőmestereiről (Tripammer Károly, Rábay Gyula) elnevezett fákat, a Zsolnai-kutat, a Kánya, Mariska és a Kantavári forrást már többé-kevésbé láttuk, de így egyszerre még nem. A Mésztufa-lépcsők is csendesek voltak, mint máskor. A Mélyvölgyi-kőfülke üres volt, így mi is beállhattunk egy kicsit. A kantavári romoknál híre sem volt rablóknak, így megnyugodva indultunk Lapisnak. A Nap éppen rongyossá tépett egy felhőt, és mi már is a Sós-hegyi kilátót bombáztuk. A római őrtoronyra hasonlító kilátóból vettük szemügyre a Tubest – ahol épül majdan a radarállomás -, Pécs nyugati részét, és a távolban jól látszott a Villányi-hegység is. Elmélkedtünk, hogy ott jártunkkor éppen érett a som, fanyarkás íze szinte fütyölésre késztette a szánkat. Emlékek, hangulatok törtek fel, de hátunk mögött már felgyűlt az idő, így csendesen ereszkedtünk alá, mint a harangóra súlya és leértünk Mecsekszentkútra. Itt a hajdan híres forrás vize nem csordogált, mert rossz emberek megfúrták. Innen csendes erdei sétaúton érkeztünk meg Magyarürögre.

Az erdő, a mező a hangszerek hangján is megszólal, ha emberrel találkozik. Mondják szavak nélkül csak kín az emberi élet, de mi halljuk, kibeszéljük élményeinket. Úgy vagyunk, mint a tücskök, ha úgy gondolják, egybegyűlnek, hangolnak és közös pengetésbe fognak.

A Nap utolsó sugarainak serpenyője már csak a fák hegyét érte mikor elértük Ürögön Teca mama kocsmáját, ahol három vendég hat emberre való hangon cserélte ki eszméjét. Itt már mintha a pokol egybe kötözött volna az édenkerttel és megkotlik az emberben a lélegzet, úgy vártuk buszunkat, ami – mint mindig – szerencsésen hazahozott bennünket.

A buszon mindenki „megszeppenve”, mint tanyasi kutyák mikor bekerülnek a faluba, csendben volt, pedig nótával kellett volna befejezni a napot. De pótolni fogjuk, jön még sánta kutyára autó! Ez biztos!

Egy Bakancsos